Szeptember szőke napja hozott el
egy messzi kertből, szikkadt szérük mellől,
hol mákvirágok keserve pereg
és bánatpor hull a virágszivekből.
A szél kapott föl s úgy hozott elém:
nagy, messzi elhalt forró nyári csókot,
amely a szőke szeptemberbe szállt,
míg nyári felhők selymébe fogódzott.
És napszállatkor megtört az utad;
megállított egy bús temető táján
egy szomorúfűz méla hajlongása.
Alatta egy kő: - nevet nem mutat -
leendő sírom. E bús kőre szálltál
s most az ősznek jelezzük az utat.