Két emeletnyi magasságban - mert immár ily magasra hágtam - körültekintek a világban. Kinézek az ablak üvegjén,
a mai én, a bús, kehes vén - a fiatalokat keresvén. Tizenöt évig magam lestem, hol fellángolva, hol meg resten...
- Mit csinálnak az ifjak Pesten? Az ifjak, ők, a friss poéták, hogy szól a sípjukon a hét ág? S mit isznak: bort vagy fanyar téntát?
És hol alusznak fényes nappal? És mivel élnek: színes habbal, mit rájuk hint egy hímes angyal? És kit szeretnek, milyen nőket?
És mit: derűs vagy zord időket? S a pénz hogy korbácsolja őket? S hol étkeznek az esti szélben? A rongyos zsebből utcaszélen?
Vagy a budai Rézitcében? Oda sem néznek pár fityingre? Jut-é keményen vasalt ingre? Vagy mint én hajdan? rongyos mindje?
S mit álmodnak üres gyomorral? Az éhség szivükben mit forral? S hogy győznek marsot a nagy korral? Ó, mért nem jönnek hozzám délre
szegény, szerény, csöndes ebédre: ecetbe mártott zöld epére! Rossz levéből a rossz világnak hozzája bort is ihatnának,
egy-két cigányt is híhatnának. Egy-két szavukat hallanám csak! Látnám, hogy mernek, tudnak, bátrak; hogy van valami, amit várnak!
Mert cudar hangu hallgatás ez! Így nem bitangol költő, vátesz! Az igaz hang, az más volt, s más lesz! Zsebemben rég száraz kenyér volt;
az álmokért ez túldús bér volt. S a múlt a könny, s a jövő vér volt. De nem néztünk mi rózsamézre, sem kuckón hortyogó zenészre;
köptünk s fütyültünk az egészre. Nem néztünk utódot, elődöt, szívünk s epénk nem kért belőlök; s epe s szív összecserélődött.
Nem értem el én így se semmit, halál izéből pár szemernyit, legfeljebb ennyit: semmit, ennyit! De ők legalább mondanának
valami szépet a halálnak! Vagy gonoszat a földnek s lángnak! ... Ó, isteni szent fiatalság! Hozzád kiált a bús kihaltság,
a jobb reményhez a bús balság: a halott is kihull az ágyból, ha földrengéstől bőg a távol... Ezt üzeni egy fáradt költő
két emeletnyi magasságból!
Cookies on Poetry Cove