Az alkonyat már ballag fenn a havas háztetőn, a bús hideg a csontba fú szivet remegtetőn. Alig hat óra; bámulom a fagyott ablakon a téli tájnak borúját, amerre én lakom -
a fagyott ablakon. Az egyik háznak tetején a dróton csüng a hó: ki tudja, milyen hír repül át rajta, rossz-e? jó? Egy másik házon lobogó, piros, zöld és fehér,
lobog, lobog s e lobogás ma már nem messze ér - piros, zöld és fehér... Amott, a rozzant ablakok mögött kis mécsvilág, a kapualjban reszketőn vihognak bús rimák.
Köztük egy lappangó alak: osonva jár a kór, és rettenetes mérgiből szegény szivekbe szór - osonva jár a kór. Micsoda év!... Micsoda tél!... Mely rémes pusztulás!
Reszketve él a gőgös úr, pór s a pap, a csuhás! A gennyet köpködő halál ma itt és holnap ott ereszt el undok mély vizén sok árva csolnakot - ma itt és holnap ott.
Csukott kocsikban utazik és autón és vizen, csontos, behorpadt vállain mindenkit elviszen? Lagunák, hidak és folyók, faluk és városok mind az ő undok, rémes munkájátul sárosok -
faluk és városok... ... Feléd tekintni sem merek, egyetlen, drága nő! Szivemben érted forró láz fogan, oly rekkenő! Mi lenne, ha egy reggelen - egyetlen angyalom -
te sem lehetnél már egyéb: halott és gyatra lom... Egyetlen angyalom! Az ujjaidnak rózsaszín hegyében mind a vér megállna és a körmeid, mint rózsafán a dér...
és édes szádon kétfelől hideg szaladna át s fekete felhő nyomná le keblednek vánkosát - S hideg szaladna át... A térd, amelynek bársonyán a boldog út szaladt,
kihűlne ott az illatos selyemszalag alatt. S megszűnne minden, minden ott a vállfűződ felett és pondrók szívnák véredet az ajkaim helyett... a vállfűződ felett...
Hozzád sietnék most. Oly szörnyű rémület e perc. De - oly szegény vagy, félsz, talán még rámnézni se mersz. Még meghalni se vón erőd együtt velem, talán! Sem inni velem áldomást az élet asztalán -
talán, talán, talán... Hogy így két ember kétfelé sóhajtson alkonyon: mily átkozottul szörnyű kín, egyetlen angyalom! Hogy le sem írhatom neved, mert másé az a név!
És napok múlnak s nem hoz minket össze már az év... Mert másé ez a név! Ne félj, veled, veled vagyok, nincs köztünk semmisem! Csupán a tiltó végzet s a halál, én kedvesem!
A perc, ha múl; a nap, ha tűn; az éj, ha rámborul: mindég utánad ballagok, örökös vándorul - az éj, ha rámborul...
Cookies on Poetry Cove