Odvas falak mély árnyéka verdes,
omladozások erdeje zúg:
dől, ami szép, ami jó, ami kedves -
ami hazug.
Marad a nyirkos, átkos sötétség,
marad a csalán, marad a gaz:
mind, ami rombol, mind, ami megver -
ami igaz.
És már a vakság fényét feledtem;
látlak, ó, látlak: meddő Shiráz!
Már csak az arcom, a vén, az ijesztő,
ha megbabonáz.
Pillám bezárul: nézem az arcom.
Nem kell tükör se, csak befelé:
s látok egy embert, ki mindent meglátott
errefelé és elfeledé
és eltemeté. Ó, eltemeté!