Mióta tél van - kegyetlen kisasszony, -
ha gondolok rád: olyan, mint a mák,
e gondolat, egy mákonyittas párna,
mely sülyedt, süppedt, illatos, fonák.
Mely bús vonalba gombolyítja össze
fejem s a rajzot, amely rajta ül;
s amelyen mákvirágszirom a bársony
és tikkadt nyári szellő rajt a tüll.
Ha gondolom: ma már enyém lehetnél -
szemembe apró gyíkok fekszenek
s egy ismeretlen ópiumvilágból
felém zúdulnak zöld álomszerek.
Ha gondolom: tán épp ez éjji percben
elért volna egy néma lüktetés -
mint mákszemek a forró nyári földön:
úgy perg a vérem, e késő vetés.
S én gondolom. És horpadt homlokommal
s agyammal összerázom a neved.
Így rázza fel a leglázasabb órán
a mérges orvosságot a beteg.
Fogam közé veszem sziszegve, szólván:
fanyar hatalmad egy egész világ!
De bódulatos rossz halálra küldöd,
ki mélyen néz beléd. Akár a mák.