Mellemben piros szálon csüng a szívem,
mint orkeszterben a triangulum.
Gyermekkoromtól fogva őt becézem
s a bánatom dalára hangolom.
Ne üssetek rá kegyetlen doronggal,
mert piros szála gyenge: elszakad.
Hadd függjön ott a méla esti csendben,
míg rajt a bánat keresztülszalad.
És a világnak sajgó tengerében
majd fölcsendül belőle a dalom.
Az én dalom, az egy ember zenéje,
melyben fölsikolt a forradalom.
S milliók vészes, hangos rivalgását
én hadd kisérem csöndben: egyedül!
Hagyjátok élni önnön kis világom,
mely égi fénnyel szendén elvegyül.
Hagyjátok nékem szívem dobogását,
mert szent e szerszám hegyen s völgyeken!
Hagyjátok nékem vérem gyenge fürtjét,
a lírámat, ó, hagyjátok nekem!...