Hóval van behintve az Üllői út:
egykor itt laktál, az eszembe jut.
Egy hátsó lépcsősor volt az utad.
Emlékemben egy kéz arra mutat.
Névjegyed fehéren állt a falon;
te magad kevélyen, fiatalon.
Főzted a teát és írtad a sort;
adtad a verset, a fűszeres bort.
Tanultál, álmodtál könnyek alatt
s remegve nézted a szürke falat,
amelyre ördögöt rajzolt a vér;
ördögöt, mely angyalszárnyakat kér.
Emlékszel?... szavakkal játszadozánk.
Petőfit idéztük s mondtuk: Hazánk!...
S néztük a képet az ócska falon
s a vérező mellet oly fiatalon.
Az ujjat, mely önvérébe mártja magát
s a porba beírja mélytitku szavát...
Az arcot s a harcot, mely rája kiül;
s az élet szent fényét, mint hal el, kihül...
A legenda fátyolát, mit most a szél
föllebbent mindnyájunk könnyes szemén...
Petőfi! nagy magyar! önként-vitéz!
Tűzben láng! Békében költő-szinész!...
Hogy hívtuk őt az éj kábulatán!
Őt, akit ottfeledtek a csatán.
...Egyikőnk itt hal meg, a másik ott -
De azért Petőfi mégis halott!