Kié a május? Talán azoké,
kik dőzsölve szédülnek át a télen?
Kik észre sem veszik az orgonát,
mit pénzen árulnak az utcaszélen?
A szerencséseké?... A dúsaké?...
Kik selyem s bársony pamlagukon ülnek?
S a homlokukról verejték helyett
legfeljebb parfőmcseppeket törülnek?
Akik egyszer se lakmároztak még
a kín szalonnájábul, az avasbul?
Vagy kik gőgösen és munkátlanul
gyilkot köszörülnek a drága vasbul?
Kik legfeljebb a kéjtől fáradók
és selymes éltük rózsaágyi nyugvás?...
...Nem! Százszor nem! A május a tiéd,
te fáradt gép, te kérgesmarku munkás!
Tiéd a május! És minden virág,
az orgonának árva-szelid éke!
S a zöld galyból font remény a tiéd!
S a rétnek selyme és az égnek kékje!
A te arcod süti bronzzá a nap,
amíg a hátad munkakínba görnyed.
S a gőz a te tüdődre festi rá
a pusztulást, e gyilkosmérgű szörnyet.
Tenéked kell a drága, friss tavasz,
hogy lásd az élet örök újulását.
Mely kezedben virággá érleli
a munka tisztán csengő kalapácsát.