Ki nőért sokat könnyezett,
annak az útja fölvezet
a hegytetőre magasan,
hol szikla csillog, havasan.
A havas sziklára leül
s hallgatja: a szél hogy fütyül
a forró világok felett.
S az ajkán nincs már felelet.
S a nagy magasban nem hiszi,
hogy sorsa égbe felviszi.
Megszűnt a magas, meg a mély;
álommá lett a szenvedély.
Ott nincs a rossz már s nincs a jó;
a szív se mélyen sóhajtó.
Csak nap van, amely leszalad
néha a legszebb perc alatt.
És perc és óra, hó és év;
és mind egy név! Egy drága név...