Emlékszel még a régi szép időkre,
midőn miénk volt minden, ami szép!
A lázas, lomha pesti alkonyokra,
amikben égtünk: szíves, furcsa nép!
Midőn a csillag nékünk villogott még,
és egy kis színpad volt az életünk...
S felolvadván az esti diadalban,
a lelkünk sírt egy kurta, furcsa dalban...
Új boldogságot, új szívet reméltünk:
egy-egy Kolumbusz a nagy tengeren.
Nem nyúltunk olcsó, idegen virághoz,
csak ahhoz, mely önszívünkben terem.
Megbújtunk a kávéház szögletében
s álmodtunk, mint az ópiumszivók...
S ha este lett, a függöny elé estünk
s új szavakat s új formákat kerestünk...
Ó, látom még fejed körül a fürtöt,
a selymeset, a furcsán gördülőt.
Egy meghajlásod... ajkad egy mosollyát,
az ihlett percet, a tovatünőt...
S a nőket is, kik árva életünkben
a legdrágább emlékek még ma is...
S úgy fáj az idők rombolását látnom,
ó, drágaszívű művészem, barátom!...