E szigeten, ahol kiköt naponta
a halál, ez a szörnyű evezős,
s hol naponta új fekete kalitkán
bagoly huhog, akár egy eszelős:
itt voltál te is, rózsaszín szerencse,
életbe vágott kar a vészen át...
Az élők mások - és mások a holtak -
jó éccakát!...
Itt voltál te is, ahogy itt vagyunk mi.
Ég tudja, meddig... Ittas lett a sors!
A hullák helyét hetykén megcsapolta
és most repülve száll... a szárnya gyors...
Talán még annyi időnk se maradhat,
hogy fájdalmunk kikönnyezze magát...
De addig is, amíg nyomodba érünk:
jó éccakát!
Ó, rettenet, ha elém rajzolódik
a szörnyű perc, mely agyamba cikáz:
amikor gyönge asszonyi szivedbe
beléje mart a gyilkos kór, a láz...
Mikor a keskeny üvegcső higanyja,
mint vészjel, rohant negyven fokon át...
S nem foghattuk meg jó kezed, barátnőnk,
jó éccakát!
...Hogy elmentél, nem gyász csupán szivünknek,
ó, ez nem ő, az ismerős halál!
Úgy szálltál el szemünk előtt, barátnőnk,
mint a galamb tűzvész lángjainál.
Megpörkölődött szelíd, szép fehérség,
eltorzult báj, mely elrejti magát...
Lebegj, lebegj a kínterhes titokban:
jó éccakát!