Nappal?... Finom zenét, hogy a szférák
testvérként mosolyogjanak az élet tetején rád!
Hogy zúgjon, ömöljön a lélek, a klasszikus mámor
s a szív is feszüljön a serleg szárnyas italától!
De este?... A ráncos, a megrogyott élet
csak szakszofon-hangra ha mozdul, ha éled!
És felneszel, csiklandozva, a dobra és az oboára
s a triangulumra, a jazz megőrült szavára!
Hisz őrült vagy magad is! Csak nem tagadod tán!
Ki hazugsághoz menekülsz, mert igazad fogytán!
Ki csupa rikító színre meg ízre vagy éhes!
Kinek a nyelvén az édes keserű s a keserű édes!
Jazz!... Dübörögve, zúgva, bömbölve, rikoltva
fuss át szívemen dermedtségemből kioldva!
Szemérmem fínom fátyolszövetjét szakítsd át
és súgd a fülembe az útszéli boldogság nyitját!
Hadd reszkessek belé, hadd érezzem arcomnak bőrén
a szégyenem pírját, hogy itt vagyok én is úgy: pőrén,
mint a mélyhegedű, mely nem néz a tisztátlan kézre,
ha húrjait tépi; csak felbúg s nem is veszi észre...