Hol álltál? Dombtetőn? Vagy enyhe völgy
ölén himbálta szél a koronádat?
Ó, mit nem adnék érte, büszke tölgy,
ha ismertelek volna!... Törzsed, ágad
szétfürészelve, szívig mart a pác,
itattak véled firniszt, lakkot, enyvet,
kapocs, szeg ment rajtad keresztbe száz
s kiapasztotta véred, drága nedved.
És megvasaltak, úgy, mint a rabot,
ki föl a napba többé sose nézhet,
a léted megszűnt, ám új alakod,
mint apró Rész, szolgálja az Egészet!
Büszke vagy erre? Ó, nem, nem hiszem!
Ki szabad szélnek hetyke szárnya voltál,
mely világokon keresztül izen -
fiókjaidban most egy sereg holt áll:
a verseim... halott vitézeim,
mártírjai elvesztett harcaimnak;
e szép tavasz búsító éjjein
fiókjaid engem tetemre hívnak!
Elszállt lélek, te: íróasztalom,
ha dolgozom, lapodra könyökölve,
az új, a zengő, igazi dalon,
úgy érzem, hogy valami meg van ölve...
Egy szélroham ront agyvelőmön át
s élő ágaid helyett azt cibálja:
a fát keresi, a tölgyet... a Fát...
Végigrohant a földön... s nem találja...