Hajamba térdel az alkony,
ez a szerelmes pogány szatír.
A derekán sokhangú csengő
a dús hajnalokba visszasír.
Ott állunk az utcai színben,
a zokogó szatír, meg én:
egy talpig megvénhedett ifjú
s egy gyászosan fiatal vén.
S te, harmadik társunk a búban,
te szomorúfejű, te szép,
megrettensz a szatírnak láttán,
ahogy fáradtan a hajamba lép.
Sziromkönnyű újjaid mézét
a szemembe plántálod át;
rámcsókolod nimfaszerelmed
és szomorú nászéjszakád.