Egy ősz, sovány, kehes pap, ki vélem utazott,
bús volt s pettyes szivarját mélyen szuszogva szítta.
Vonatkerék, füst, vágány és minden, mi setét,
levert zenével zengte: ó, élet, titkok titka!
Én most: fagyos kisírt könny, én most: csöpp pont az éjben,
úgy ülök itt e pappal, akit nem ismerek,
mint gyilkos ül a szennyes, hideg siralomházban
s már gyón s a torka táján halála szendereg.
S úgy voltam, mint a gyilkos, gondoltam vér szagára,
gondoltam életemre, mit szerelmem megölt.
Szívem sikos husába rózsák tövise bágyadt
s hűltem, mint hervadt rózsák fája alatt a föld.
És minden-minden elmúlt... így mondtam árva hangon
s az éjnek zörgő nyelve visszasírta a szót.
Kis őrház éji tájon, kopasz fa, hűvös tócsa:
hát így hagyunk el, bőgve, egy drága, szent hajót?...
Az ősz, sovány, kehes pap száraz, remegő kézzel
elővett nagyvigyázva egy pintesüveget.
Paraszti okkal-móddal ivott egy hosszú kortyot,
száját megtörlé s békén arcomba nevetett.
S miként e korty a sínen volt tán egy mérföld hosszú,
e perc úgy volt szivemnek halálos-végtelen:
láttam a szomjúságom a gúny borában ülve,
amint örökre, sandán búcsút intett nekem.