Vannak dolgok, amikről nem beszélünk,
mert szóba foglalt fényük langy, hamis...
S miket elhallgat még a líra is.
Én sose voltam finom s álszemérmes;
sosem kerestem gyengéd rímeket.
De most, ez egyszer, szólnom nem lehet.
Csak jajgatás és dadogás e vers is,
öreg fogak közt öreges nyögés -
fázós sorokba fojtott dünnyögés.
Mert szívemben sok kérdeznivalóval,
félek a hangtól, amely áruló,
s gyilokként önfejemre háruló...
Ezért pipámat megtöltöm szinültig,
a gyújtót lassan föllobogtatom
és kinézek a nyitott ablakon.
És számolom: egy férfi, kettő, három...
Még járnak itt e sötét avaron...
De látni őket már nem akarom.
És önmagam is szörnyű teher látnom,
e súlyos nyűggel meg miért gyaláz
bennünket a csók... láz... fogantatás?...
... Ó, lesik már a lábam közt a lépést!
artériáim hő lélekzetét.
S a vágyaimból ömlő bús zenét...
Keserű számban kis tajtékpipámat,
kapadohányba fúló sok jajom,
s pecsétgyűrűmet szegény ujjamon...