GULLIVER

Egy őszi nap setéten hullt az eső, szomorúan Gullivert olvasám. Az ágyamon hevertem dideregve, kezem ott pihent az ágy zord vasán.

Kis törpék jöttek - így volt ez megírva - és Gullivert megkötözték nagyon. De Gulliver mosolygott nagy-vidáman és szólott halkan: nem bánom, hagyom.

A címlapot nagy szemekkel csodáltam. Ó, őszi eső s első bánatom. Az óriásnak teste gúzsba kötve, akár egy kínos, zord halálpadon.

És elgondoltam: ha e roppant ember most hirtelen egy vidámat kacag - ezer kis törpe hogy menekül innen s ezer fonál egyszerre hogy szakad!...

S az őszi eső hullt, jaj, oly setéten s jaj, oly hideg volt ágyam és szobám. És hirtelen az egyik szögletmélyen megállt Gulliver, szótlan, marconán.

Domború mellén feszültek a rongyok, acélos ökle dühben reszketett. A törpék: riadt, csipetnyi porontyok; ha rágondolok, ma is reszketek.

Glédába álltak, szolgálatra készen és figyelték a nyugodt óriást, ki, ha akarja, csak a félkezével okozhatott vón tengernyi sirást.

De nem! vigyázva felemelte őket és hatalmas zsebébe rakta mind. Azután szépen lefeküdt alunni s feledni mindent: szenvedést s a kínt.

Gyerekszivem, szegény gyerekszivem, te, az ágy vasán be meg is szenvedél. A bölcsődön, penészes éccakákon ott ringott már a sötét szemfedél.

S míg más gyerekek fontak gyermekláncot, az én szivem már ráncra kapott ráncot. Lanyhán libegtem, mint rossz gázvilág s csak egy virágom volt: a gyászvirág.

Gulliver: én ma is kötözve fekszem és apró törpék futnak körülem. De én ma még nem ütök, nem verekszem, mert sebektől nehéz az én szivem.

De szálljon el a fázó gyermekekhez egy nehéz emlék s forró gondolat: hogy mind-mind óriásoknak születtek, csak elaludtak gondfelhők alatt.