FRIDERIKA

Anyám szép, barna, boldog asszony, Friderika volt. Mindig az ő feje fölött állt meg a nap s a hold. Ternóruhákba járt-kelt ő, és soha nem aludt s este mindig kinyitotta a poros zöld zsalút.

És egyre sütött, főzött csak és mindig hallgatott; ha zongora szólt, halkan az ajtóhoz ballagott. Az arcán bús mosoly virágzott s olyan csendesen, miként az én anyám, nem tudott élni senkisem.

A kamrát minden jóval megtöltötte két keze, csak jót mívelt, oly szelíd volt, ő sosem vétkeze. És odaadott minden jót s a rosszat kapta ő... Jóságos sírja fölött most a rezedácska nő.

Ha pörölt is, oly halk vala két jó ajkán a szó, hogy kihullt a könny a szememből s az jó volt, be jó. S ha látta, hogy a szomszédban a gyermeket verik, megsímogatta sorjában mindhatunk kis fejit.

S ha este apánk hazajött, csizmáján hó meg sár, sötét szakálla zuzmarás, két mély szeme sivár: anyámnak szíve dobogott, kigyulladt homloka - gyöngécske sikolyt hallatott s rohanva ment oda.

Kivette lágyan kezéből az ernyőt, kalapot. S a fáradt embert látva, az ajkába harapott. S az ételt hozta szótlanul szegény, szegény anyám. És szállt a gőz és ragyogott a tiszta porcelán...

Vacsora közben megeredt a szava kedvesen: “Nem rosszalkodott, jóuram, ma megint egyje sem.” Így könnyítette meg apám nyakában az igát - “Holnap vasárnap lesz, vidd el sétálni Zoltikát...”

... És aztán jött a malmozás a fehér papiron. - Ó, szinte már a könnyem hull ki, amíg ezt irom. És aztán édes csókja... és a zsalu... és a hold... Anyám szép barna, boldog asszony, Friderika volt.