Sorsom: te rekedt, marcona parancsnok,
ki mindig rútul bántál el velem,
elédbe állok most és szalutálok,
mert én a rendet szívből kedvelem.
És összecsapván keményen bokámat,
jelentem néked, hogy fáradt vagyok;
ha napsütésbe űznél, ott megégnék;
ha kikergetsz a hóba, megfagyok!
Lásd: gúnyámon a folt is újra feslik,
a pityke rajta már nem fényesül.
A fegyver reszket már alélt kezemben,
s ha elsütöm is, már csak félresül.
A kommandót csak félfüllel, ha hallom,
a célt nem látja elbúsult szemem.
Ne küldj többé az ellenség elébe,
galléromról a rangom leveszem!
Lemondok én a szűkre szabott zsoldrul,
zsebelje más, ki nálam éhesebb!
Ki még keményen jobbra-balra fordul
s a dobpregéstül lépte kényesebb.
Rohamra nékem kürtös már ne fújjon,
nem ér hozzám a harcnak bősz hire...
Parancsnok, én lefekszem és elalszom,
mert én már nem haragszom senkire!...