Korok mítoszán s ködein keresztül
flótád varázsa zenél: Euterpe!
Ott állsz a görög hőskor nagy szívén
zenéből szőtt nehéz aranylepelbe...
Mindenhova eljut ősi hatalmad.
A ritmusod világon átfonódó.
Beethoven éppúgy adta rád a lelkét,
mint a harangzúgató Quasimodo...
Szimfóniák bús balzsamát lehelled:
Világkarmesternő!... Korokon által
tiéd az első gyermek-gőgicsélés,
orgonaszó, Faun-síp s a madárdal.
Az angyalok a nevedben dalolnak
és Belzebúb is, győzelme reményén
a rőt halált sípoddal intonálja,
földre bocsájtott poklainak mélyén...
A szolgáid a forték és a fúgák,
mik rezgő hullámhosszokon eveznek,
te vagy az anyja a gyászindulónak
s a vért felhabzsoló meztelen jazz-nek...
Te öntesz kacagást és fájó könnyet
a földre, a véres öröm-vederbe...
A te kezed vezeti házrul házra
a vén és vak kintornást: Euterpe...