Kaviccsal rakott targoncák kúsznak a
fameredélyeken fölfelé.
Fönn a tetőn már májusi bokrétát
lenget a koratavaszi szél.
A három emelet váza, mint egy mammut
lerágott-húsú bordázata...
Az! az lesz e ház is, ha az építkezés
sebeiből fölépül.
Mammut, óriási harapós állat,
amelynek gyilkos fogsora
- a késélű lépcsők - véresre morzsolja
és telhetetlen bendőjébe,
a sötét, pállott zugokba lökdösi
áldozatát, a bús mai embert...
Pallérok, görnyedt kőművesek, homokhordók,
elszánt légtornászai a kurta falaknak,
meztelen mellel, válluk bronza feszülve,
némák, mint a halottak, gép valamennyi csupán...
Ám most a Sacré Coeur tornyában,
a Ménesi-úton a tizenkettőt veri az óra...
... Dél van...
Megállnak a gépek. Egy tapodtat se tovább!
És a meredélyeken lefelé megindul a pallérok,
görnyedt kőművesek, homokhordóleányok
hosszú rabszolgasora... Bús bábeli emlék...
És az a fickó, aki még az imént
fenn lengett az emelet bádogereszén,
mint a széltépte rongy:
most már alulról, szájtátva, élve, lihegve
lesi egy gömbölyű munkásleánynak
feltűrt és lépteitől libegő szoknyája alól
ki-kivillogó térdét!...
Kemény fogsora szétnyíl... de beléharapna!...
Lassan előveszi kését, kinyitja,
s az élesrefent, hosszú pengét mohón belevágja
egy nagy darab kenyérbe...
Szája csámcsogva falja a kenyeret,
szeme meg a gömbölyű, krémszinű térdet...