Mint tengerhabbal szegett lapdarózsa, mely ringva reng a partnak fövenyén: itt kacérkodsz a költő zord faláról; ó, mért vagy puszta rajz? s nem az enyém!
Az arcodon szemérmes dús mosoly van és méla árny a kéj kies helyén... Lámpám kigyúl és minden este nézlek tág szemével a vérbeborult észnek.
Néhány vonás a szent művészirónnal, pár karcolás, néhány völgy, hűs halom. Alatta, mintegy ravatalra dőlve, borzas fejem az íróasztalon.
És elvesztem a tért és az időket és elnémult a gyatra percmalom... Míg béna kézzel lent, a képnek alján tapogatok a lábnak kéjvonalján.
Itt kis cipőcske volna, szép, kivágott, kecses kis orr, everlasztin-betét. Megbolondítná a bolond világot és vért kavarna, úgy, mint a tiéd.
Opálbokák fölött selyemszegéllyel - az orkeszterből szállna egy minét... ... De meztelen, mint angyalok az égben, vagy kis virág a széles mindenségben.
Feljebb harisnya simulna a bőrhöz, selyempókháló, könnyű, mint a hab. Mint a tiéd, a vér illatszerével locsolva enyhén; s vérnél pirosabb
ottfent a térdnek gömbölyű oválján az atlaszkötő: műremek-darab... Min szép kezed pirulva igazítgat... ... De meztelen... Fantáziát nem szíthat...
Be ártatlan a két tejfényű oszlop: a két comb, a test alsó kapuja! Fehér selyemből lenne rajta holmi, melyen átfénylik a bőr, a buja.
S köröskörül a csipke, patyolatszín, mint nyári kertben álmodó tuja... ... De meztelen... Szemembe vág a fénye, nem száll belőle titkok hő reménye.
A testnek áldott, misztikus középje; Rodin-delejjel meglehelt csipők! Az ég felé igéretet lövellve, - röhögne rá a tudatlan-ripők. -
Mit tudnak ők az isteni csípőkről, a szent bölcsőkről vajj mit tudnak ők!... Forró, lengő selymekbe öltöztetném - ... de meztelen... Nem bódítja az elmém.
S a váll s a nyak s a mell két vajszigetje, közöttük lágyan árnyalt völgyes út, amely cikkázva omlik le szelíden s a tekintettel le a mélybe fut...
Ó, hol a széles lenszövet, a vászon, mely eltakarva, megmutatni tud!... ... Mert meztelen, mint csillagok seregje, vagy tengeren a felborult dereglye.
... De most: ez arc... a hajnak mámorában!... Ez a tiéd!... Előlem takarod!... Elémrajzolt a művésznek irónja s hogy így megláttalak: nem akarod...
És szégyenedben felhúzod a vállad s magasba rántod karcsú két karod... Ó, nem kell semmi, csak az arcod lássam! A többit majd megálmodom csodásan...
Cookies on Poetry Cove