A falu csöndje ott ül a szivedben
s a szobádban béke s illatos virág.
Ezüsthímü papucsban, mint egy álom,
úgy üldögélsz, ajkadon szent imák.
Néha egy-egy madár köszönt vidáman
s kis csőrével megüti ablakod.
Ilyenkor a magasság fénye lep meg
s a mélységekből száll ki alakod:
mint egy szobor, mint egy forró szobor,
mit zord idők vad keze elsodor
terméskőből vágott talapzatárul.
Ver az idő, de két karod kitárul;
az éjbe nézel s a hajnalba látsz.
És mélyen bókol künn a vén akác.