Méltóságos, mint végső szavad volt,
a bánatom ünnepi ruhája.
A kétnapos őszi eső veri most
s rá bús szürke szineit szitálja.
E bánatos szürke ünnepi ruhát
ma utcai köntössé tettem:
megálltam egy idegen kapu előtt,
amely zárva volt, úgy mint mi ketten.
A zárt kapun halkan bekopogtaték
és lágyan a kilincshez nyúltam.
Az eső szitált és oly bús volt az ég,
mint a lelkem, mint te, mint a multam...
Aztán elkezdtem rohanni, robogni,
hogy ne lássam, hogy nem te nyitod ki...