Hátul, nyakában kidagadt a kék ér,
bozontos, izzadt sörénye alatt.
Reggel óta csákányolt az ebédért,
már álmodta a meleg kanalat.
A nap sütött. Meztelen, szőrös mellén
vastag verejték. Száján csorg a nyál.
A csákány csap... és ritmusára lendül
a törzs, a mell, a két kar és a váll.
És együtt rendül teste minden pontja:
oly vad erőben égnek a tagok,
mint valami őrjítő szerelemben...
Minden napok és minden csillagok
adták szivébe méhük forró lángját,
a vágy lidérclángját: a kínt, a kéjt.
...És dél van. És ő megkapja jutalmát:
a szörnyű tál levest s kenyérkaréjt...
Förtelmes cél!... Éhesnek bús ebédje!...
Kínomban, ó, be sokszor ettelek!
S míg a kanálból a korgó gyomorba
lassan lecsurgott az a kis meleg:
azok könnyére gondoltam, be sokszor,
kik nem sírnak, csak mindig befelé...
Az egy ebédért való munka láza
szorítja torkunk s meghalunk belé...