A gyötrelmes hétköznap-élet
nem nézi: állat-é vagy ember...
Igát kovácsol a fénybül is
s a csalánt virágként kínálja...
Nem kíméli a szem szent tükrét,
beléröhög ördögi daccal.
A szívből is lábat csinál,
hogy önmagunk elől is fussunk...
Így szaladunk, mint a majom,
négylábon, s búnk fájára mászunk...
S néha, mint őserdei vad,
alázott fogunk csattogtatjuk.
Test: közönségesség vagyunk!
Mert ránkparancsolta az élet!
...De a lélek néha azért
mégis kicsap lángként belőlünk.
Éj hull a mély dzsungel fölé,
a majom ott lóg a kenyérfán
és a bozót fölött a hold
ezüsttányért kínál elébe...
Torkán valami furcsa hang
énekszerűen ömlik széjjel
s a hold ezüsttányérjáról
a majom lakmározni kezd el...