Ezüsttálon egy szelet sárga
dinnye fekszik egy nő előtt;
a magvas dinnyebél husának
mályvaszinén a gyenge őszi
napfény betegen ömlik el.
A nő a dinnyeszelethez nyúl,
lakkfényű körmére vigyázva;
kis kagylóbul cukorport hint rá
s a szája jóizűen rándul.
Vékonypengéjü éles kését
a dinnye mély belébe vágja,
s a csemegét nyelvére ejti
a csillogó villa hegyével.
Nyeldeklője alatt a vajszín
fiatal bőr hullámba szökken,
mandolavágású szemén
az élvezet langy könnye bágyad.
És egyre fogy a dinnyebél, -
s a kikapart zöld héj-szelet
úgy leng-inog az ezüsttálon,
mint a kerek nagy tengeren
egy árva, gyenge, karcsú csónak,
amelyből egy hajótöröttet
a mély vízár magába rántott...