Megyek, amerre visz az út.
A friss hó, mint fehér pamut,
oly lágy, mint a mesékben.
Én átkozott, így járom át
Pestet, szerelmem városát
a lassú hóesésben.
Az életem már elveszett.
A szürke égi mennyezet
se tudja már, hogy kék volt...
Ma én is már csak azt tudom,
hogy ketten mentünk az uton,
s hogy régen volt az. Rég volt.
Egy ucca nevét dúdolom,
ahol sok kedves bútoron
a kezem nyoma él még...
Az éj hidegje összeráz.
Egy kapu alatt ég a gáz -
ha oda visszamennék!...
Ha visszamennék csendesen
és szólnék: látod, kedvesem,
nincs semmi más, csak hó van...
S egy költő, aki átkozott,
mert rossz szókkal barátkozott;
s most kint sétál a hóban.
És lent a hónak vánkosán,
ellengene egy karcsu szán...
egy csengő, tiszta ének...
Így hullna lassan ránk az éj.
S a sápadt ezüst holdkaréj
hajadba, diadémnek...