Langy délelőtt... Az álmos párkák
időfonálja úszik halkan.
Az imént még öblösen, mélyen
egy régi szép verset szavaltam...
A konyhán künn az asszony és a
kislányom csöndben összenézett;
tán azt hitték: megbolondultam...
Az udvaron kóbor zenészek
alamizsnát váró kalappal
kezükben egy dalt kornyikáltak...
Aztán elnémult újra minden. -
Fehér papír fölé zilált rab:
újból az asztalra borultam...
Az asszony kint zöldborsót fejtett;
a kislány lángpiros fonállal
hímezett; és ölembe ejtett
fejjel aludt kedves kutyuskám...
Ki-ki maga dolgát csinálta.
Úszott a ház a békességben,
akár egy angyalszárnyú bárka.
Csak én ülök így mozdulatlan,
soha semerre el nem érve.
Fehér papír fölé borulva,
az idő hűs zenéjét mérve...