Tűzesőt szór a nap lángos taréjja,
ég a selyem ezer szép asszonyvállon.
A Dunapart kiöltözött kevélyen
s friss gesztenyevirág rügyez a fákon.
A Duna vize loccsan ringva, rengve
és asszonyszemek néznek elmerengve,
kacéran, csalfán, ingerlőn, aléltan...
Dél van!
Az arcuk szép és láng ül a hajukban!
Kivillog hozzám selyemharisnyájuk.
A férfiak, a tavaszi legények,
sóvár szemüket hosszan vetik rájuk.
Az egyik jön, a másik tovalibben;
a tavasz búgva gázol ereimben:
megindul mind, szívemben ami vér van!...
Dél van!
Egy kék padon habos halomba csipke,
asszonycsípőkre hajló drága selymek:
ott ül az asszony, akit én imádok,
ki mást szeret s akit mások szeretnek.
E padhoz régi, bús jogom van nékem:
sok hosszú, rémes, fagyos téli éjen
aludtam rajta fáradtan, aléltan!
...Dél van!