CIRKUSZ

Mikor reggeledik és kongó lépteivel az ablakom alatt végigmegy a tejes, mély gyermeki örömmel nyitom a szememet ki, szívemből a világba reménység szeme les...

Lefektettem az este minden fekete búmat, ráborítottam mindre szelíd-feledtetőn jó puha takaróját az örök változásnak - ó, új élet reménye: drága feledtetőm!...

De rég is volt a tegnap! Fedi a vastag köd már, mit az emlékezés átfúrni nem kiván... S be szép a mái napnak rózsaszín gyermekteste! Bölcsebb, kéjesebb csüggni a szenthitelü Mán...

Nem hintett rája mocskot még semminő galádság, még csillogó, még tiszta, még szent kristály-kehely, igyunk belőle szomjas, vak és bízó ajakkal! A nagy megújhodásnak titkát, ó, higyjük el!

Ó, higyjük el szelíd, jó ízét a friss kenyérnek! Málljon szét fogaink közt, mint a tegnapi gond... Nyeljük le a szivünkig! És aztán: ott a cirkusz! Hajrá!... Új műsort kínál a cirkuszi porond!...

Elsőnek lengő, piros pántlikákkal ott szalad körbe az okos szamár! Lompos farkára a kegyetlen ostor ki tudja: hány ezerszer sujta már...

Csak körbe-körbe! Át az akadályon! Majd lépésben a deszka peremén! Oly hibátlanul lépked, oly ügyesen - hiszi magárul, hogy ló, büszke mén...

Csak a kantár-lefogta bús fejére tekintsetek: szemében mennyi bú... Egy költő megirígyelhetné tőle - körötte a dicsőség szele fú...

Ősi szavát már elrabolták tőle, ős ösztönét, szívhangját: az iá-t... A cirkusz tapsol az okos szamárnak s feléje lelkes á-t meg ó-t kiált...

Rég dombtetőn, apró kordéba fogva hurcolt a hátán szürke homokot; taps nélkül tette, amit tett... S szívéből a szamár-önérzet, ím, kifogyott.

Repülj, szamár! Teneked építették a cirkuszt! Rád kiváncsi a tömeg. Míg ékes kantárod zörög a porban, szegény szamár: téged megértenek...

És most az akrobata lép ki bőszen, cézári gőggel; karján az izom drótkötelekként dagad ki keményen - csudálat zúg végig a cirkuszon.

Combjának sárga-piszkos bőre fénylik, döng a porond acél-lába alatt. Mellbimbója a kék trikón keresztül, mint vágyó szűzleányé, kidagad...

A mázsás acélsúlyzót megragadja és meglóbálja játszi-könnyedén; és úgy dobja el azután magátul, akár egy csöndes, késő könnyet én...

És széket kap, feldobja s visszakapja, lábával súlyos vasgolyót emel... A földgolyót így tartja az Úristen - és jaj be jó, hogy nem így ejti el...

Így árasztja a vad erőt magából s maga körül az izzadtság-szagot; szenzációs alakja égbe szökken, ünneplik, mint királyi zsarnokot...

Amott rettentő ívben a trapéz leng, acetilén-láng villog a vasán; rajt Murillo-angyalként a művésznő - világoskék szatén feszül hasán...

Mezítlen karja rizsportól fehérlik, tenyere a gyantátul fekete; én nem hiszem, hogy buja alakjába bele nem bolondulni lehet-e?

Most szétveti a lábát s két kezével egy másik lengő trapézba karol... az állati vágy vad szomorúsága két megduzzadt keblében zakatol.

És újra fel és újra le a hintán - a légi hercegnő bizton lebeg... A vastag szmirna bársonyán nem állunk ily bizton mi, mi szürke emberek...

Hónaljából picinyke zsebkendőt vesz s a tapsoló tömegnek azzal int... A dicsőségért meg a vacsoráért megdolgozott most egy napra megint...

Széles Stuart-gallérral, pisze orral, krétaszín arccal itt áll a bohóc is! Elálló mellényét, bősz kézelőjét bőgve fogadja a tömegpszichózis.

Tánclépésétől menten hasrapottyan szegény, megbotlott egy tollú-pehelyben, majd ülepét két ujjal megragadva, emeli önmagát fel ő ijedten.

Én szentnek látom őt, mártír-vitéznek, ki így tud elbukni, ily halk grimásszal... S oly ijedt arccal újra talpraállni, arcán s lelkén a dermedt kréta-mázzal...

Hátul a zene játszik, vad-kegyetlen, csontot-velőt elkínzó hatalommal; a bohóc ugrál együtt a zenével, a bőgő dúrral, méla mollal...

Meggyűrt testével játszik, úgy dobálja, mint holt lomot a hisztériás gyermek. A lelke másutt jár, oly messze tájon, hol tátott szájak s szemek nem figyelnek...

Leveti lelkét, úgy, mint száz kabátját, mik százszínűek s mind csak cifra rongyok... Ha nem félnék, hogy kinevetnek érte: én megölelném ezt a bölcs bolondot...

S most a lovarnő vágtat elő! Mint egy varázslat, ugrat el ő... Táltosa éjszín, karcsú-bokás, Szőre: sziporka fény-ragyogás.

Száll a lovarnő... körbe-körül... Fény hull lakkozott körmeiről... Szép kerek térdén gömbölyű hús s mégis a teste karcsú, fiús.

Száll... Hova száll... Tán felfele száll... Égi igézet lángjainál... Tán le a mélybe, sír fele tart? Rejtély ez a boldog, isteni start...

Hova száll?... Bús árnyak árkaiba... gondterhes férfiak álmaiba... ...És odakint a csöndes, a vak éjben, lázálmok zengő csudaerdejében,

ott áll az ingyen-néző kisdiák. Beles a cirkusz-ponyva résin át... Reszkető lábbal, majd térdreomolva - ó, százszor áldott, kéjes titkú ponyva!...

reátapad ezer feszült ideggel - a két szeme ittasultan meredt el... Szívébe vág az álmok garmadája: a cintányér... lovak fényes patája...

a lengő, rengő telt női idom - ott áll azon a süppedő hidon, amelyről csak egy ugrás - a halálba. - Ó, cirkusz, cirkusz, minden lelkek álma!

Szívünkre hajnal fényét csókolod - mi magunk vagyunk a te műsorod!... Mi magunk: Augusztok, trapézművészek! Törpék, óriások és csenevészek!...

Kik betöltjük a buta kis világot mindörökké, mind csupa kisdiákok...