Beteg anyától, nyári hőbe lettem, Csöndes falún, hol se templom, se pap. Beteg anyám szemét reámvetette És bús sirásokban telt el a nap,
Néhány paraszt, ki üdvözölni jött el, Csak könnyet látott a bölcsőm felett. És harmadnapra árva lettem én: Egy élet jött és egy elment, szegény.
Mondják: nem volt szemernyi élet bennem, Halálszag lengett tömpe orromon. Rossz szemmel néztek még a szolgálók is, S meg is átkoztak halkan olykoron.
S egy évre rá a bús évforduláskor, Mig gyertyák közt imádkozott apám, A kisértetes viaszszinü estben A bölcsőből egy rossz ládára estem.
A homlokomon ez a két barázda Mély igazságban fogant szerzemény. A szemeim a könnyezéstől mélyek, Miként az átok szivem fenekén.
S amit tizenhárom éves koromban A karjaimra először csavartam: Az imaszijat félve vettem kézbe, Mint aki ennen kriptájába néz be.
Ó, tiszteskorú agg igaz zsidók És nyiladozó zsidó csecsemők, Ott messzi, lenn, a Dráva folyó partján, A sorsotoknak bús részese nőtt.
Az égig érő nyárfák szigetén, Hol méla nesszel siklik el a komp, Egy átok szállt át setét arcomon, Amellyel éltem végig harcolom.
És vert szivembe kinok légiója, Hegyes dárdákkal tép és ostoroz. A napfény, isten édes-kedves napja, Fájdalmat öl és keservet szoroz;
Mert sem emitt, se régi Izráelben, Hol rabszolga volt mind, aki zsidó, Mint én, nem hordott senki oly sebet, Oly nyughatatlan vért s oly könnyeket.
És Bábel tornya alján, mit az égig Akartak húzni a hitetlenek, Nem volt oly síri a zavarodottság, Mint szemekben, ha rájuk meredek.
Az én tekintetemet ki nem állják, Mert szúr, mint halálvirág tövise... A könnyek örök kútja vagyok én, Felettem gyász van és semmi remény.
Jöttem közétek, mert el kelle jönnöm, Izrael vére nemzett engemet. Egy zsidó asszony sírja: születésem És első csókja adta lelkemet.
Halljátok mind meg szám keserves szóját, A véretek szól dalaimon át. S ahol zsidót temetnek el egy sírba, Gondoljatok rá: mi van itt megirva!
Az ember él, hűs porba’ vándorolva S idegen dolgokkal zsellérkedik. Egy téli éjjen felriad, sikoltva, És miből lett?... ezen elmélkedik.
A porba vágyik vissza, melyen alszik S amelyből lett s amelyből anyja lett. És éjidőn keze a porba mélyed; Ki mérheti föl a nagy mindenséget!
Hallelujázva olvassátok versem, Mert én az Istent láttam egykoron. Egy koporsón jelent meg égifényben, Hogy igazitsa zord gyermekkorom.
Még zárt szemembe színt s erőt sugárzott, Nyelvem hegyére sok drága igét; Fölém emelte a napot s a holdat S azóta szivem sir, de szám dalolgat.
Cookies on Poetry Cove