Gondoltál-e már arra, hogy a sápadt arcu hold
csikorgó éccakákon mi mélyen néz a porba.
S kemény fejét, amely már csudálta a pokolt,
mily reszkető kevélyen, mily hideg lázzal hordja.
És arra, hogy a hold az égi lepedőn
mi lanyha bájjal nyugszik és milyen epedőn.
S mily termékeny a fénye és milljó év ölén
a dús Tejútnak árnyán ábrándozik szegény.
A hold, e hölgyi ábra, e hívó éjji érc
fagyos mosolyba görbed feletted és alattad.
Piros szivedbe mélyed, kiszakad rajt’ a férc
s kihull belőle minden, miért szived eladtad.
Mert jaj, a holdba nézni: zavaros szívnek átka,
ki szerelembe esve, még egyre vár, hogy hátha...
hogy hátha messze, messze, oly messze, mint a hold,
még csüng egy csók, egy jobb csók, csókabb, mint ami volt.
Hej, messze nézni, hidd meg, csak bölcsek bús bogárja!
Csókszomjas ajkkal hűség: egyetlen földi fény.
A hölgy szerelme útját csak mély sziklákba vájja;
a hold: holt asszony csókja az égnek ajkívén.
Gondoltál-e már arra, te drágatestü lélek,
hogy alvó fülnek meghalt a legszebb hangú ének?
S a férficsók, mint holdfény, oly szörnyű végzetes!
S holdat s asszonyt siratni, egyképp nem érdemes!