Szomorú fejemet nagy köd koronázza,
rekedt bánathárfa kriptája e fő.
Ma hívlak utolszor bús emlékezéssel,
Mea, te szívemre hullott bús redő!
A vidéki estnek minden őszi láza
s minden tavasz-csendje az ajkamra jött:
Mea, ma agg vagyok, ötezer esztendős
s könnytelen zokogok arcképed előtt.
Ma van az a bús nap, amire születtem;
huszonnyolc esztendő ma porrá törik,
de ebben a porban te égsz örökig!
Ma elindulnék a klasszikus vidékek
barna bársonyába s elapadt szemem
meghalna, míg ajkad emlékét szedem...