Az utókornak írom ezt
a szélben, amely elereszt,
mint fáknak levelét.
Ha reám már az éther ül,
fordítsák majd le héberül
e bús magyar zenét!
Gerezdek alján rossz sövény:
gubbaszkodón - ez voltam én -
Kanóc a mécs felett.
És égtem, égtem reszketőn,
amíg a sötét háztetőn
az eső megeredt.
Sötét lett és a mécsolaj
így sóhajtozott: jaj, jaj, jaj!...
S e sóhaj messziszállt.
Sötét falak közt elveszőn
küldtem a múltba könnyezőn
a sok, sok, sok niszánt.
Egyszer Hebronba jártam én,
ott karomat kitártam én
a rózsák közt bizony...
Egy rózsa volt, mely megfogott -
azóta minden elfogyott;
s most könnyemet iszom.
Már nem libegek csók között,
elszürkülve a szók között,
időmet így nyögöm.
Takarva olcsó holmiba,
lógok, mint fáradt trombita
a pókhálós szögön.
Temető szobám padlata.
Csak fajtám véres tudata:
mi bennem eleven...
Márványok sima lapjain
tapogatódznak ujjaim:
és érzem a nevem!