... Most már sosem lesz könnyebb életem,
most már csak egyre torlódnak a gondok...
Most már csak mindent még rosszabbra rontok...
A nagybetegre nincsen enyhülés -
már megbékélten bámulja a holdat...
Nem tesz csudákat már a kámforoldat...
Már elsötétítették a szobát...
és furcsa csönd van, még a légy se rebben...
Csak a vér zokog még az árva sebben...
Még vannak, kikben él még a remény:
egy asszony... meg egy fiú... s egy leányka -
piros pontok a fekete talányba...
De egymás felé hajlik már kezem
s pecsétgyűrűmnek borszínü kövére
ráfreccsent már az éj fekete vére...
Virágok közt szerettem élni én
és körüldíszítettek csupa gazzal.
Csak hazugsággal és semmi igazzal...
Nem kérdezek már és nem felelek.
A titkomat ki tudja nálam jobban!?
Az induló már ébredez a dobban...