Az élet asztalához akartam ülni,
gyémántfalatot dobni a számba
aranyvilla hegyéről;
nyelvemre ezüstserleg cseppjét
harmatozni,
nyugtatni testem bíbor trónon,
kristály-tartók virágai,
rabszolgák legyezői alatt...
A rogyásig teritett asztal
megreccsent, hogy melléje ültem
és a ritka gyémántfalat
hegye megkarcolta a torkom;
a karcsu aranyvilla tompán
a kétsor fogamhoz ütődött;
s az ezüstserleg bíbor-cseppje
nyelvemre sebet égetett:
a bíbor-trón feltörte húsom
és a sok letépett virág
a hervadást rágta szivembe...
De mindez nem fájt oly nagyon.
Ám a rabszolgák únott, bárgyú
és állati alázata
úgy megnyomta elázott gyomrom,
hogy inkább élő viperát
ennék és innék hozzá mérget,
semhogy az élet asztalához
valaha mégegyszer leüljek...