Életed lelkemet úgy lengi körül,
mint kertajtót a vadszőlőinda.
Reszkető szemed úgy bámul reám,
mint a telihold bús ablakaimba.
Csókra szabott kezeid tüze ég
a megáldó s megátkozó szóban,
amely nyelvemen az, mi a csengetyüszó
kicsi számon, mely síklik a hóban.
Hajad a tiltott, távoli kert,
melyen át sóhajom szállani mert;
nyakad és homlokod: szobrok.
Eléjük virágot hordok
s lelkemben, e vertaranyüstben,
a neved száll a kék ámbrafüstben.