Virágok dúsöblű kelyhek remegnek
s egymáshoz simulnak az éjbe.
Előttem egy pohár zöld alkohol
s száll szivarom füstjének kékje.
Az éji szent hallgatás ölembe ült
és csábítja, csókolja vérem.
Langy szellőszavak és elémbe jössz
Meám, a szent álomszekéren...
Te vagy az illatos kelyhű virág
s kihez nem simul senki: a lelkem.
S bár alkohol biztat s csitít a szivar,
a mérged én már beleheltem.
Átjárt a te bűnöd, a mérged kimart,
fölitta, kicsókolta vérem.
S az én bűnöm, hogy a te tested, a szép
itt áll nékem ma is fehéren;
s én kocogok, loholok búsan a csúf,
a megfakult álomszekéren...