Lankadtan, dőlten fekszem be az ágyba.
Ropogva zördül s ujra néma csend.
Hogy oly szegény vagyok, hogy oly nagy árva:
ilyenkor érzem s: hogy napom lement.
Kis asztalon az olcsó vekkeróra,
zordon időm egykedvü balszeme.
Még öt perc s matt-kék acélmutatóin
leperg az éj, az éjféli zene.
Még öt perc. Régi, régi dajkaajkak
szellemmeséit zúgja a szobám.
Kezeim fázó fülemre tapadnak,
az éjfél sárgán vigyorog reám.
Sárgán, miként a nagyapám halottan
s miként azóta sok furcsa halál.
S egyszerre érzem: még öt perc, vagy egy csak
s a sárga rém, most, most, most szíven talál.
Ó milyen gyönge s merev lett a testem.
Él a szemem?... Vagy meghalt-e a szám?...
Bús kezeim hol vannak?... hol keressem?...
Az ágyam siklik, mint egy lenge szán.
Csak kikerülni tudnám ezt a percet!
Csak minden éj meg ne állítana.
Élő testem ravatalát belengi
a kihunyt gyertya fojtó illata.