Ajánlom néked őt, a hányatottat,
ki mindig zord, sötét ruhákba jár.
Kit nem világít meg a lámpaernyő,
és nem röpít a féderes batár.
Ki gyorsan ég a dermesztő hidegben,
mint ritkafényű, titkos, drága szén.
Ki melléje ül, megreszket a szíve
s szent harmónia ömlik el kezén.
Leány: ajánlom néked őt, a ritka
száz évben egyszer fénylő csillagot!
Magányosság az életének titka
s szűz-virágokból sajtolt illatok.
A kurta pályán elsikló, uszályos
hűs fényessége már sokat ölelt...
A te zenédet hallotta egy este
és megsuhogva feléd útra kelt.
Ajánlom néked őt, az átkozottat,
akit magamban hordok zordonan!
Nehéz teher, meggörnyedek alatta:
szívemből él s a lábamon rohan.
Feléd tekintget szemem ablakából
és szívemből kiránt minden erőt...
Én csak az árnyék vagyok útja szélén...
De ő a fény... Ajánlom néked őt...