Öt év előtt, nyáron, egy furcsa délután, egy berlini nagy ucca lármás zeg-zugán hatalmas autó állt, benn borjú, puska, kard és egyenest, feszes lábbal feléje tart
Adalbert Kiefenhauser. Az autóban már készen várta minden őt, a Waffenrock, mely szőke termetére nőtt; csizma, sarkantyu, mert lovas volt ő, huszár;
felöltözik és hetyke térddel lóra száll Adalbert Kiefenhauser. Már akkor milljók vedlették le bőrüket, és milljó láb a vérmoraj felé üget.
Hatalmas nép a német nép s hős katona! - és ő is e szent tény jelében ment oda: Adalbert Kiefenhauser. Le sem írom, milyen rettentő volt a láz.
Mint vérszívó kígyók, milljó kar hadonász. És napok, hetek, hónapok így múlnak el, s a többivel hős harci nótát énekel Adalbert Kiefenhauser.
Ő otthonában szerény hivatalnok volt, szűk rubrikák között kenyérért robotolt: a fene tudja, hogy mi üthetett belé, oly bátran rohant ő a franciák elé,
Adalbert Kiefenhauser. Verdunnél olyan úr volt, mint még sohasem! S mivel sebet nem kapott ő s a lova sem, a gall asszonyi húsnak kéjjel nekiment:
majd megmutatja néktek, asszonyregiment, Adalbert Kiefenhauser! De Verdun nem volt más, csak puszta állomás! A németet kilökte francia nyomás.
S a harci sors új célok felé rendelé, új fegyverek s új asszonyok felé Adalbert Kiefenhausert. Már ekkor három hosszú esztendő letelt.
Most már csak borús, rekedt hangon énekelt. Már álmaiban látta néha a halált - de, hogyha jött a császár, most is szalutált Adalbert Kiefenhauser.
A császár láttán könnybe is szökött szeme. Katona volt, császára volt az istene. Érette meghalt volna biztosan vakon, - s egy nap láb nélkül hozta vissza egy vagon -
Adalbert Kiefenhausert... Műlábat adtak néki, azt, az istenét! Élvezni kezdte most az élet friss tejét, most látta csak a háborúnak démonát
és gondolkodott sok-sok kínos éjjen át Adalbert Kiefenhauser... Egy délben ottkint járt az uccán téveteg, épp arra hajt a császár; a nép rengeteg,
a düh szivéből ványadt karjaiba dűl s a műláb ívben a császár felé repül... Adalbert Kiefenhauser!! Izmos karok börtönbe lökték zordonan.
A császár szent s aki megbántja: vége van! Másnap ítélet... vésztörvényszék... a halál!... És börtönében egylábon, remegve vár Adalbert Kiefenhauser...
S még aznap lőn: hogy vörös fény ment szerteszét. A nép fölébredt, cselekedett, nem beszélt. S a császár bizony szaladt, ahogy lehetett. És a börtönből bicegve kimehetett
Adalbert Kiefenhauser...
Cookies on Poetry Cove