Gyermekkoromban, Domborúban,
ott élt szegény örökös búban:
a vén rongyos zsidó.
Szakálla ősz, a háta puklás.
Torkát megrángatá a csuklás;
a két szeme siró.
Sötét bugyor volt vézna vállán,
melynek zsinegje ősz szakállán
lecsüngött álmatag:
mikéntha megfojtották volna -
kísértetként járkált, dalolva
sötét, bús dalokat.
Egy furulyája is volt néki,
amolyan vékony, faluvégi,
szelíd zöld fűzfaág.
Szájába vette, furulyázott,
ha nap sütött, vagy ha megázott.
így vonszolta magát.
A gyermekek ujjal mutatták,
a piszkos ebek megugatták -
és így volt néki jó...
Csak jött és ment az ócska ronggyal,
mint egy elárvult, furcsa angyal,
a vén rongyos zsidó.
Én tisztelettel néztem rája,
bár zsíros volt öreg ruhája
s bár feje meghajolt:
elődöm volt sok ősz elődje;
egy rongycsomónak látták őt. De
szíve az égbe volt.
A háta megett könyek úsztak
és szívek, miket összezúztak,
nem várt rá semmi jó...
S akinek egy bús éjjelén
egy égi hang szólt: jöjj, te vén
zsidó! zsidó! zsidó!