Most már te: szivem szerelme, édes,
csak andalogj a téli uccán, régi multon.
Takarjon bundád selyme s drága préme
meleg nyakadra biztatón simuljon.
Ugy járj itt a hasító hidegben:
feszes, finom asszonyruhák parfőmös halma, -
idegen, vad férfiszemektől áhitottan:
egy régi, bús ember vesztett hatalma,
ki majd a decemberi hóba lépek,
nyomomba nagy fekete út marad utánam.
És némán iszom teák langy zamatját,
mely csókjaid idézi, csöndes számban.
S remek csipőd s meleg nyakad, az áldott,
mint örök hóval fedett halálosztó hegyek,
ugy csillannak majd elborult szemembe
s messziről intnek, hogy néma legyek...