Féljetek tőle! Ő is fél magától, ezért oly lassú, tétova, önös. A járatlan szívéhez kap s csudálja: ó, mily nyugalmas, komoly, különös...
Az én szemem ismeri e nyugalmat: mögötte tétlen üresség tanyáz. E szép kezektől távol él a jóság, a reájuk lehellt csók megaláz!
Két tetszetős, elhízott, síma állat!... Türkizzel és smaragddal ujjukon egyképp nyugodtan bánnak ők a tőrrel és babrálgatnak el egy gomblyukon.
Ábrándosnak ne véld szemét, mögötte nincs irgalom, érzés, se gondolat. Csókja ízetlen, sótalan a könnye - kihull s felszárad pillanat alatt.
Testének kéjes, imbolygó vonatján egy félelmes rabtartó utazik: az Egykedvűség! És nagyokat ásít tavasztúl télig, téltűl tavaszig...
De vannak, kik ez ásítás bíborján vágyban kigyúlnak s elmerengenek. Ó, jajj azoknak! Százszor jajj tinéktek, szegény elébe hullott emberek!
Mert jajj, nincs miért kúsznotok ölébe: nem szentelt párna az, de kriptakő, melyen az álmok izzé-porrá törnek, ahol az életfa sohase nő!
Igen, ha más nő szülhetne helyette! Mit bánja ő: egy munkás-feleség!... Az anyaszív, mely síron túl is éber, az anyagond - őnéki csak mesék.
Nem ismer Eszmét. Szoknyája redőit a kényelmesség tartja össze csak. Ha siránkozik, meg nem hatja szíved és szemérmetlen, hogyha felkacag.
Férfi előtt fejét meg sose hajtja, mert tunyasága béna, bamba gőg! Veronikára bízza. Ő a földön él. Jussanak a mennyországba ők!...
Cookies on Poetry Cove