Egyre az jár az eszembe
az est bús óráiban,
hogy elmúltam negyven éves
s kétéves múlt a fiam.
Fáradt vagyok, lankadt lélek:
negyven év, az nagy idő!
S ím, most itt terem helyettem
egy friss szív és friss tüdő.
Mintha puszta árnyék lennék,
vagy kísértet: úgy vagyok.
Szemem régi, tüzes fénye
az ő szemében ragyog.
És örülni?... mért örülnék!
Hisz az övé az öröm!
Éltem országútja szélin
a bú kövét így töröm.
Ötven évvel hogy kísérem
majd az iskolába őt?
Hetven évvel - hogyha élek -
hogy keressek néki nőt?
A térdemen - nyolcvan évvel -
hogy ringassam a fiát?
S száz évemmel hogy tudom meg,
hogy jó-e, vagy rossz diák?
.... Egyre ez jár az eszembe
s mélyen a szivembe szúr.
Mennék is már, öreg szolga.
Ő az élet. Ő az úr!...