Emléked, mint virág a könyvben,
Veszíti színét, illatát.
Gyakorlom szívem’ a közönyben,
Egykedvüen gondolva rád.
Idő, távolság áll közöttünk,
Mit sóhajtunk egymás után!
Én azt hiszem, most összejönnünk
Nekünk még jobban fájna tán.
S ha olvasnám, hogy férjhe’ mentél,
Most, túl az élet tavaszán,
Vagy, a mi rosszabb tréfa ennél,
A síré lettél, drága lány:
Mint a kinek van nevelése,
Siratnálak szokás szerint;
S aztán, más nő szemébe nézve,
A régivé lennék megint!