Szerelmi özvegységemet Megőrizém tisztán, szeplőtlenül, Emmám, egyetlenem! Lehetek gyönge, téphet fájdalom,
A szenvedély tombolhat kedvire Vergődő, bánatos szivemben - És darabokra tépheti: Azért nevedhez nem tapad
Gonosz vágyakból semmi rész; Csak egy könny, egy sohaj talán, Mely megsiratja vesztedet, És örök vággyal,
Soha se múló szomjusággal Keresi hangod elnémúlt zenéjét, Kialudt lángját szép szemednek És mosolyod bübáját,
Mely mint virág nyilása Sugárt, dalt, illatot S szép álmokat hintett szivembe, Emmám, egyetlenem!
Távol szivedtől, mint a naptól, Sütkérezem, Emmám, emlékeden. A gondok, viharok felhői képed’ Előlem bárha eltakarják,
Szivemben ott dereng világa, S fohászkodom gyakran, szünetlen’: Oszoljon szét e bánatos homály S örök derűvel,
Tavaszi ragyogással Csaljon ki még sok dalt belőlem Szemed hő napja, angyalom; Avagy hervasszon el sugára
S muljak ki némán, ifjuságom Szép májusában, mint a rózsa, Reszketve vágytól, szerelemtől, Emmám, egyetlenem!
Beh boldog egy találkozás, Beh édes egy percz volna az, Ha még egyszer csókolhatnám kezed’, Ha még egyszer felhangzanának
A régi, mámoros dalok, S még egyszer készülnék neked Szerelmet vallani!... Óh, akkor is megint csak néma volnék!
S daloktól, üdvtől, szerelemtől Remegő lelkem azt se mondaná: Emmám, egyetlenem.
Cookies on Poetry Cove