Egy magyar ifju, szép, deli, bátor,
Küzd a halállal, messze honától.
Szíve keresztény, karja vitéz volt. -
Hejh, hogy örül vesztének a félhold!
»Künn nyit a rózsa, fülmile csattog.
Rózsa, nap, érzem, már ti nem adtok
Illatot és fényt. Szép jegyesem,
Mária, nászunk égbe’ leszen.
Halni ily ifjan, halni szeretve!
Oh, van-e balzsamfű e sebekre!
Látlak-e még, én bájos arám?...
Nem, soha!... vagy csak az égbe’ talán.«
S feltün a kedves lázas agyába’,
Régi kis érmet fűz a nyakába:
»Bajtul, esélytől óv ez az érem.
El ne hajítsad; véd a veszélyben!«
S könnye patakzik, sír a levente:
»Hejh, de megóvtál, ritka ereklye!
Mária, édes, lásd, idegenben,
Itt veszek, érmed’ bárha viseltem.
El veled! óh én balga, ki hordlak,
Hogy lehet útját állni a sorsnak,
Vélje pogányság, vakhitü izlám.
Krisztus a legjobb, égi talizmán!«
S fogja, kidobja az érmet a sárba,
És kimerülten rogy le az ágyra.
Küzdenek aztán, rejti homály,
Egy deli ifjú és a halál.
Fut, fut a csontváz, győztes az élet.
Forrad a sebrés, nagybeteg éled,
És mire megjön vége a nyárnak,
Gyors paripán mint szél haza vágtat.
Szárnyakat öltve repűl az arához.
»Mária! Mária! Már sose távoz
Párod; ezentul hű szived ó,
Élni, ah élni, ah élni beh jó!«
Szembe talál egy nászmenetet.
»Szép a menyasszony?... Vaj’ ki lehet?...
Mária! Mária!... Értem, ah értem!...«
»Bajba kerültem... nincs meg az érmem!...«