Nyájas hangú levélben kérdi tőlem, Én vagyok-é az, a ki egy időben, Révén a gyermek- és az ifju-kornak Ismerte önt. (Husz éve lesz maholnap.)
Én vagyok-é, ki annyi szenvedéllyel Nem rímbe szedte akkor lábait, S egy ritmuson hevült egész hevével, Azon, mely gyors, örvénylő tánczba vitt.
Ön akkor - irja - intézetbe járt még, Tanulva himzést, zongorát s a kátét. A tánczleczkéken ott ismerkedénk meg, Ott lőn, hogy engem párjává tevének.
A nevető Pauline fehér fogával Volt vis-ŕ-vis-nk, a kedves kis személy. Nem bájol el már senkit mosolyával; Korán elhervadt rózsa, rég nem él.
A tánczmester zsinóros attilába’ (Okvetlenül jól emlékszem reája.) Erényink őre is volt egy személyben. (Ballépéstől, ha ő nem, hát ki védjen!)
De leczke multán, künn az utczasarkon, Ha azt hitték, hogy összeillenek, Találkoztak gavallér és kisasszony... S ebben mi sem valánk kivételek.
Igy ír ön; óh, de asszonyom csalódik! Kis tánczosát, a régit, a valódit, Keresse egy régen letünt világban, Emléki közt, vagy máshol, csak ne nálam.
Azt kérdi verseimbe’ mért haragszom? Lám, hogy nem ismer; az a kis legény, Ki fázva leste önt az utczasarkon, Önt vagy Paulinet, nem én vagyok, nem én!
Hogy ki vagyok hát?... Minek elbeszélni! Beteg poéta, langyos kedvü férfi. Nem az a vágyam többé, hogy szökeljek, De hogy mint néző üljek és pihenjek.
A kis lovag - husz év előtti párja, (Idő az útján perczig sem henyél!) - Elhervadt, mint Pauline, ifjú korába’, Meghalt, mint ő, a kedves kis személy.
Cookies on Poetry Cove